Zalka Csenge Virág: Nagyvárosi népmesék, illusztrálta Orosz Annabella
Zalka Csenge Virág 2019 óta minden évben legalább egy mesekötettel jelentkezik a könyvpiacon. Az idén sincs ez másképp. A Nagyvárosi népmesékben egyfelől rutinszerűen nyújtja mindazt, amit korábbi köteteiben megszokhattunk tőle – találunk itt kevéssé ismert magyar népmesét, többféle hagyományt és vándormotívumokat felmutató népmeséket a világ minden tájáról, trickstereket, sajátos családokat –, másfelől egészen új ötlettel megjeleníti a városok világát is, a kötetet pedig játékkal zárja. A Nagyvárosi népmesék arra való, hogy felhívja olvasói figyelmét természeti és épített értékekre egyaránt, és megtanítsa őket nyitott szemmel járni, új dolgokat felfedezni megszokott környezetükben is.
Ahogyan az előszó is mondja, „valahogy a népmesék nem találják a helyüket a panelházak és buszmegállók között”, „pedig a városoknak is vannak történetei” (5.). Ezek alapján az olvasó azt várhatja, hogy a kötet meséi a nagyvárosi folklórt képviselik majd. Bármilyen furcsának tűnik ugyanis ez a képzettársítás, nagyvárosi folklór valóban létezik. Igaz, nem feltétlenül gyereknek való formában (nagyon sok kísértethistória van például közöttük), de az eddigiek alapján lehetett számítani arra, hogy Zalka biztosan talál gyereknek valót is ebben a műfajban. Ennek az olvasói elvárásnak azonban nem felel meg a kötet. A benne szereplő mesék nem speciálisan nagyvárosi eredetűek, sőt. Egészen más a kapcsolatuk a nagyvárossal: mindegyik olyan élőlényekhez vagy tárgyakhoz kötődik, amelyekkel nap mint nap találkoznak a városi gyerekek. Így nem feltétlenül azt kapja az olvasó, amire a cím és az előszó felütése alapján számít; bár amit kap, az sem kevésbé értékes.
A kötet alapötletének megvalósításához természetesen elengedhetetlen Zalka szakértelme. Szó szerint a világ minden tájának folklórját ismeri, hiszen folyamatosan „körbeolvassa a világot”: a Föld minden független államából elolvasott már legalább egy kötetnyi hagyományos történetet (népmesét, népi eposzt, legendát stb.), azóta pedig az állammal nem rendelkező nemzetiségek történeteivel folytatja. A blogján követhetőek a tapasztalatai. Tájékozott a klasszikus mitológiákban is, és azzal is tisztában van, hogyan hatnak a mítoszok a mindenkori írott (vagy éppen filmes) kultúrára. Kötetei mindig bebizonyítják, hogy a hagyomány nem egységes, masszív tömb, hanem önmagában is sokféleséget mutat, még egyetlen kultúrkörön belül is. Mivel pedig Zalka több tízezernyi hagyományos történetet ismer sokféle térből és időből, szó szerint bármiről eszébe juthat egy népmese, legyen szó akár muskátliról, akár utcai lámpáról, akár kockakőről.
Így a kötet minden meséje egy-egy növény, állat vagy tárgy nevével indíthat, majd rövid bevezető szakasz következik, amely ráhangolja az olvasót a történetre, összeköti azt az olvasó mindennapi életével, egyúttal pedig hasznos tanácsokat is ad. A mesék fő szövege mindig szigorúan a hagyományból való, Zalka legfeljebb kiváló mesemondói stílusát teszi hozzájuk, hiszen mindegyik mesét sok és sokféle közönség előtt kipróbálta már. Módosításra kizárólag akkor szánja el magát, ha előbb gondosan felkutatta a különböző szövegvariánsokat, majd mindegyikből kiválaszthatja, és beleillesztheti a mesébe a saját koncepciójának megfelelő elemeket. Ezt a módosítást jelöli a bevezetőben, a variánsokhoz pedig a kötet végén mellékeli a forrásjegyzéket, sőt ajánlott irodalmat is ad. Ezek tanulmányozása persze elsősorban a felnőtt olvasók számára lehet érdekes.
Aki jól figyel, és ismeri Zalka korábbi köteteit, az nemcsak a mesékben szereplő tárgyakkal vagy élőlényekkel találhat kapcsolódási pontokat. Az, hogy elhelyez a kötetben egy alig ismert magyar népmesét („Hintaország”), a Ribizli a világ végén című mesekönyvére emlékeztet. Az, hogy több szövegben is találhatók nemzetközi motívumok, szokatlan kombinációkban (pl. a portugál pókmenyasszony, aki a magyar Macskacicó távoli rokona, vagy a Macskák Úrnője, aki Holle anyó néhány vonását viseli), A Varjúherceg világát idézi fel. A ginkótündér hősiessége („A ginkófa”) A kalóz királylány szereplőivel mutat rokonságot. De akad a kötetben a Széltestvér és Napkeltéből ismert sajátos család (pl. állat által örökbe fogadott embergyerek „A varjú lánya” című mesében), és nem maradhat ki a Törpeszarvas és a déli álom trickstere sem („Szarvas uraság bált rendez”). De nem csak Zalka különböző kötetei között lehet kapcsolatokat találni. Egészen váratlan helyeken bukkannak fel olyan kulturális elemek, mint a mai szuperhősfilmek gyökerei („Csige Alu és a villámok istene”), vagy például Goethe bűvészinasának elődje („A varázsló tanítványa”). Még eredetmondát is találhatunk a kötetben (ilyen „A pitypang legendája” vagy „A kovács gesztenyefája”).
A kötet szerkesztésmódja egyfelől az ismerttől az ismeretlen felé tart. Az első mese Trisztán és Izolda történetét dolgozza fel, kivételesen happy enddel, és még Artúr király is szerepel benne. Az utolsó Slappy Hooper meséje Amerikából, sok-sok furcsa, népmesében számunkra szokatlan elemmel, abszurditásában is bájos végkifejlettel. (Nem mellesleg pedig ókori gyökerekkel, hiszen Zeuxisz mondájának jellegzetes motívuma is ott rejlik benne.) Másfelől az élőtől az élettelen felé is halad, azaz a növényektől az állatokon át a tárgyak felé. Logikus is ez a sorrend, aki ugyanis környezettudatos, az nemcsak a természeti, hanem az épített környezetre is odafigyel, mégis az előbbi szokott gyakrabban az emberek eszébe jutni; az utóbbit ritkábban emlegetik, pedig meg kell azt is tanulni. Sajnos ez a mesekönyv méretre is kisebb, terjedelemre is rövidebb, mint amit a szerzőtől megszokhattunk, ez csalódást okozhat. A korábbi kötethez hasonlóan ezt is Orosz Annabella ízléses, vidám rajzai illusztrálják – de sajnos ezekből is kevesebb fért most a kötetbe a megszokottnál. Cserébe interaktív játékra hív a mesekönyv vége: felszólítja az olvasót, hogy kapcsolódjon be a mesék világába, és keresse meg maga körül mindazt, amit a mesékben látott, az eredményt pedig nyilvánossá is teheti úgy, hogy más keresőkkel is kapcsolatot teremt közben. Így éri el, hogy a gyerekek új szemszögből nézhessenek a környezetükre, és addig rejtett szépségeket fedezhessenek fel benne. Egyedül az kifogásolható talán, hogy – bár mindaz, amit a mesék bevezetői felsorolnak, bármely városban megtalálható – a kötet előszava túlságosan Budapest-centrikus. Elég lett volna csak megemlíteni még például Szegedet, Debrecent vagy Pécset is.
Ismét bebizonyosodik tehát, hogy akár Kínából, akár Skóciából, akár Kasmírból, akár Jemenből való egy történet, minden további nélkül szólhat magyar gyerekekhez itt és most. Ha a megfelelő meséket választja ki az ember, akkor olyan értékeket tanulhatnak belőle az olvasók, amelyekre éppen nekik, éppen ma van a legnagyobb szükségük. Hiszen amikor egy mese boldog véget ér, az egyáltalán nem feltétlenül jelenti azt, hogy a világa szebb lenne a valóságnál. Ellenkezőleg: a jó mese azt mutatja meg, mi a módja és az ára annak, hogy az ember története boldog véget érjen. A szereplők rendszerint úgy oldják meg a problémáikat, hogy kitartóan helytállnak a bajban, hogy hűségesek a barátaikhoz, hogy vezetőként felelősséget vállalnak alárendeltjeikért, egyenrangú társaikkal pedig együtt tudnak működni, vagy éppen úgy, hogy nem állnak bosszút egy sérelemért. Az is rendszeresen megtörténik velük, hogy amikor jobban megismerik az ellenfelüket, kiderül, hogy nem is olyan rosszindulatú az illető, és mindenki jobban jár, ha megtanulnak egymás mellett élni. Ez persze egyáltalán nem szükségszerű, mint ahogy az életben sem az. Ezekben a mesékben is létezik féltékenység, irigység, gonoszság, és éppen a fent felsorolt értékekre van szükség ahhoz, hogy le lehessen győzni.
A Nagyvárosi népmesék jól illeszkedik Zalka Csenge Virág életművébe. Hozza a tőle megszokott színvonalat, miközben bőven szolgál újdonságokkal is. Lakjon az olvasója bárhol, ez a könyv különleges élményekkel ajándékozza meg, ha panelházak és buszmegállók között jár.
Zalka Csenge Virág: Nagyvárosi népmesék, illusztrálta Orosz Annabella, Móra, 2023.
Hozzászólások